Az önbecsülés egyet jelent az önszeretettel; egyszerűen arra utal, mennyire szereti magát az ember. Mikor leküzdjük a késztetést, hogy azt tegyük, ami könnyű, és inkább azt tesszük, ami helyes, jól érezzük magunkat. Ezáltal pedig önérzetet és önbecsülést nyerünk. Az ego és az önbecsülés általában fordított viszonyban áll egymással. Minél magasabb az önbecsülés, annál kisebb az ego. Kevesebb „én” marad a képben, így már tisztábban látni a valóságot, mivel az ego eltorzítja a világos perspektívát. Az ego a ragasztó, mely összetartja az önmagunkról alkotott képet a hiedelmeinkkel, értékeinkkel és a viselkedésünkkel. Állandóságra és tartósságra vágyik, függetlenül attól, hogy ez érdekünkben áll-e, vagy sem. Máskülönben egyszerűen csak megváltoztatnánk a viselkedésünket a racionális információk alapján. Mozognánk, egészséges ételeket ennénk, hogy jobban érezzük magunkat, bocsánatot kérnénk, és kiengesztelnénk másokat, még akkor is, ha nekünk volt igazunk, vagy belátnánk egy olyan embernek, aki folyton csak a hibát keresi bennünk, hogy hatalmasat hibáztunk. Az ego az, ami megállít minket. Az ego megszűri a világunkat, távol tartja azt, ami ártalmas, és akár még eltérést is mutat abban, ahogy magunkat látjuk, és ahogy elvárjuk, hogy mások lássanak minket. Az egónk kiszínezi a világot, így mi nem szennyeződünk be.
Egy példa rá: Bill vesz egy karórát ötszáz dollárért. Belelapoz egy magazinba, és meglátja, hogy háromszáz dollárért hirdetnek egy órát, ami látszólag ugyanolyan, mint az övé, ez pedig belső érzelmi ellentmondást szül. Okos embernek és hozzáértő vásárlónak akarja látni magát, ám a hirdetés éppen ennek ellenkezőjét bizonyítja. Vagy rászedték, és többet fizetett, vagy a hirdetés nem az, aminek látszik. Bill önbecsülésének mértéke meghatározza a gondolkodását. A magasabb önbecsülés azt jelentené, hogy látja a hirdetést, és nem lapoz el rögtön. Elolvassa, és ha úgy hiszi, hogy hiteles, akkor lezárja annyival a dolgot, hogy tévedett. Alacsonyabb önbecsülés esetén Bill talán visszatér ahhoz a hitrendszerhez, mely szerint az egész világ tisztességtelen, és senki sem egyenes a másikkal, még egy olyan hozzáértő emberrel sem, mint amilyen ő. Ebben az esetben elválasztja a keletkezett kárt az egótól. Az is lehet, hogy átalakítja az értékrendjét, és gyors döntést hoz, mielőtt még a tudatos elméje kénytelen lenne elfogadni azt a kellemetlen valóságot, hogy az idő sokkal fontosabb, mint a pénz, és hogy egyszerűen nem éri meg.
Ha valaki híján van az önbecsülésnek, nem néz magára. Nem engedheti meg magának az érzelmi tévedést, vagy azt, hogy saját maga vagy a világ kevesebbnek lássa őt. Így ahelyett, hogy magán változtatna, azt változtatja meg, ahogyan a világot látja, rendet hozva ezzel a káoszba, anélkül hogy akár egyetlen hajszála is görbülne azon az érzelmileg labilis fején. A „ rossz vagyok” vagy „tévedtem” gondolatát felváltja az, hogy „a világ igazságtalan”, „a másik téved”, vagy hogy „az emberek ellenem vannak” .
Extrém esetekben, ha egy illető képtelen megbirkózni a valósággal, vagyis nem hajlandó vagy képes tudatosan bűntudatot vagy megbánást érezni, akkor tudat alatt abba menekül, hogy megváltoztatja az eseményekkel kapcsolatos nézőpontját. A feleségét megcsaló férfinak például indokot kell találnia a viselkedésére. Ha nem tudja kellőképpen elferdíteni a világát azzal, hogy átalakítja a feleségével és a házasságával kapcsolatos hiedelmeit, vagy nem képes átalakítani az értékrendszerét, hogy igazolja vele a viselkedését, akkor a valóság eltorzításához folyamodik majd. Ennek a „torzulásnak” az eredményeképp úgy látja majd, hogy a felesége csinált rosszul valamit, és tudat alatt azért szurkol, hogy visszamenőleg indokot adjon neki a viselkedésére.
A magas önbecsüléssel rendelkező ember sokkal világosabban értékeli az információkat, míg az, akinek alacsonyabb az önbecsülése, kénytelen átalakítani a gondolkodását, és a legkisebb ellenállás útját követni. A disszonancia arra készteti az embert, hogy megbékéljen az ellentmondással, és csökkentse a fájdalmat. Például az alacsony önbecsülésű ember általában képtelen bevallani magának, hogy hibát követett el, vagy tévedett. Az, hogy igaza legyen, sokkal inkább érzelmi prioritássá válik, mint az, hogy helyesen cselekedjen.
Az ember ösztönei azt súgják, hogy védje meg a pszichológiai ént, épp annyira, amennyire a fizikai ént is megvédené. Ahogy bármilyen messzire elmész, hogy megvédd a tested a sérülésektől, ugyanúgy az énképedet is meg akarod óvni. Mikor a fizikai énedet fenyegetik, az „üss vagy fuss” válaszreakciót használjuk. Ehhez hasonlóan, amikor a pszichológiai éned van veszélyben, az elme a „fogadd el vagy ferdítsd el” reakcióval válaszol. Mikor az énkép egészséges és erős, az én elfogadja, és szembenéz az előtte álló kihívással. Mikor az énkép gyenge, az ego megvédi magát azzal, hogy eltorzítja a világot a sérülés elkerülése érdekében.
Dr. David J. Lieberman- Olvass az emberekben