A személyes integritás gyakorlata:
Az integritás az ideálok, meggyőződések, mértékadó minták vagy szabványok, hitvallás és viselkedés egységbe rendezését, azaz integrációját jelenti. Amikor a viselkedésünk megfelel az általunk vallott értékeknek, amikor az ideáljaink és a gyakorlatunk stimmel, akkor megvan az integritásunk. Ha a viselkedésünk összeütközésbe kerül az azzal kapcsolatos megítélésünkkel, hogy mi a helyes, szégyenben maradunk magunk előtt. Kevésbé fogjuk tisztelni magunkat. Ha ez szokásszerűvé válik, egyre kevésbé, vagy már egyáltalán nem bízunk magunkban.
A legegyszerűbb szinten a személyes integritás ilyen kérdéseket vet fel: Őszinte, megbízható és tisztességes ember vagyok? Betartom az ígéreteimet? Azokat a dolgokat teszem, amikről azt mondom, hogy csodálom őket, és kerülöm, amit kifejezetten helytelenítek? Igazságos vagyok másokkal szemben? Az integritás nem garancia arra, hogy a legjobb döntést fogjuk meghozni; csak azt kéri, hogy a legjobb választásra törekedve hitelesek legyünk – hogy maradjunk tudatosak, ne veszítsük el a kapcsolatot a tudásunkkal, támaszkodjunk a racionális tisztánlátásunkra, vállaljuk a felelősséget a döntésünkért és a következményeiért, és ne meneküljünk mentális ködbe.
Az integritás kongruenciát, összhangot jelent. A szavak és a viselkedés illeszkedését. Vannak ismerőseink, akikben megbízunk, és vannak, akikben nem. Ha megkérdezzük magunktól, hogy miért, meglátjuk, hogy ez az egybevágóság az alap. A kongruenciában bízunk, és ha ez nincs meg, gyanakodni fogunk.
Ahhoz, hogy megértsük, miért olyan végzetesek az önbecsülésre nézve az integritás terén elkövetett hibák, nézzük meg, mivel jár egy ilyen botlás. Ha ellentétesen cselekszem valaki másnak az erkölcsi értékeivel, de az enyémekkel nem, akkor lehet, hogy helytelenül cselekszem, de a saját meggyőződéseim elárulásában nem vagyok hibás. Ha azonban azzal ellentétesen cselekszem, amit én magam helyesnek tartok, ha a tetteim összeütköznek az általam vallott értékekkel, akkor az értékítéletemmel ellentétesen viselkedem, és elárulom az elmémet. A képmutatás a jellegéből adódóan önmegsemmisítő erejű. Ilyenkor az elme önmagát utasítja el. Az integritás terén elkövetett botlás engem aknáz alá, és a saját énképemet mocskolja be. Olyan károsodást okoz, amilyenre semmilyen külső helytelenítés vagy elutasítás nem képes. Kitérhetek a saját képmutatásom elől, akárhányféleképpen kimagyarázhatom magam, a tény azonban tény: olyan támadást indítok a saját önérzetem ellen, amit semmilyen racionalizálás nem tehet semmissé. Az elmém saját belső bíróságán az egyetlen ítélet, ami számít, az enyém. Az egóm, a tudatom középpontjában lévő „én” az a bíró, aki elől nincs menekvés. Azokat az embereket még csak-csak elkerülhetem, akik megtudták rólam a megalázó igazságot, magamat viszont nem kerülhetem el. Azt képzelem, hogy a legrosszabb, amire számíthatok, az némi kényelmetlen érzés. Pedig maga a szellem az, ami ilyenkor beszennyeződik.
Bűntudat:
A bűntudat lényege – akár nagyobb, akár kisebb mértékű – az erkölcsi helytelenítés. Rosszat tettem, amikor máshogyan is cselekedhettem volna. A bűntudattal mindig együtt jár a választás és a felelősség kérdése, akár tudatosan ott van a fejünkben, akár nem. Ezért muszáj mindenképpen tisztán látnunk, hogy mi áll hatalmunkban, és mi nem – mivel sértjük az integritásunkat, és mivel nem. Az önbecsülés védelméhez világosan kell látnunk a személyes felelősség korlátait. Ami felett nincs hatalmunk, ott nem lehet felelősségünk, és ahol nincs felelősségünk, ott nincs értelme az önvádnak. A sajnálkozásnak van; a bűntudatnak nincs.
Az eredendő bűn gondolata – a bűntudat ideája ott, ahol nincs esélye az ártatlanságnak, nincs szabad választás és nincsenek alternatívák – természetéből adódóan az önbecsülés ellen dolgozik. Az akaratlagosság vagy felelősség nélküli bűntudatnak már a gondolata is támadás az észszerűség és a moralitás ellen.
Most gondoljuk át a bűntudatot, és azt, hogy hogyan lehet feloldani olyan helyzetekben, ahol van személyes felelősségünk. Általában öt lépés szükséges az integritás érzésének a visszaállításához egy konkrét „kihágás” esetében:
1. El kell ismernünk a tényt, hogy mi követtük el azt a bizonyos tettet. Szembe kell néznünk vele, és el kell fogadnunk a teljes valóságát annak, amit tettünk, anélkül hogy megtagadnánk vagy kerülni próbálnánk. Elismerjük a magunkénak, elfogadjuk, és felelősséget vállalunk.
2. Igyekszünk megérteni, miért tettük, amit tettünk. Ezt együttérzéssel tesszük, de elkerülő alibizés nélkül.
3. Ha mások is érintettek – gyakran ez a helyzet –, kifejezetten elismerjük a többi érintett felé a kárt, amit okoztunk. Kommunikáljuk feléjük, hogy tisztában vagyunk a viselkedésünk következményeivel. Elismerjük, hogy milyen fájdalom vagy bántalom érte őket miattunk. Kommunikáljuk feléjük, hogy megértjük az érzéseiket.
4. Minden rendelkezésünkre álló dolgot megteszünk, amivel esetleg jóvá tehetjük vagy csökkenthetjük a kárt, amit okoztunk.
5. Szilárdan eltökéljük magunkat, hogy másképpen fogunk viselkedni a jövőben.
Ezek nélkül a lépések nélkül továbbra is furdalhat minket a lelkiismeret a helytelen viselkedésünk miatt, akkor is, ha évekkel korábban történt. Van, hogy úgy próbáljuk jóvá tenni a dolgokat, hogy soha nem ismertük el a tettünket, vagy néztünk szembe vele. Vagy folyton mondogatjuk, hogy sajnáljuk. Vagy kezünket-lábunkat törve igyekszünk kedveskedni annak, akit megsértettünk, anélkül hogy kifejezetten kezeltük volna a hibát. Vagy nem veszünk tudomást arról, hogy megtehetünk bizonyos dolgokat az általunk okozott kár jóvátételére. Néha persze nem lehet helyrehozni a dolgot, és ezt el kell fogadnunk, és meg kell békélnünk vele – nem tehetünk többet annál, mint ami lehetséges. Ha azonban nem tesszük meg azt, amit lehet, és ami helyénvaló, a bűntudat hosszan elidőzhet.
Mi van akkor, ha az értékeink irracionálisak?:
Mi van akkor, ha a szabványaink, az elveink irracionálisak vagy tévesek? Elfogadhatunk vagy átvehetünk olyan értékkódexet is, amely sérti a természetünket és az igényeinket. Bizonyos vallási tanítások például kimondottan vagy kimondatlanul kárhoztatják a szexet, az élvezetet, a testet, a becsvágyat, kárhoztatják az anyagi sikert, vagy éppen (praktikus okokból) az élet élvezetét a földön. Ha a gyerekekbe ezeket a tanításokat oltják be, mit fog jelenteni az integritás gyakorlata az ő életükben? Lehetséges, hogy csak a képmutatás néhány eleme tartja majd életben őket.
Ha az elveinknek megfelelően élünk, és az önpusztításba hajszol, ideje megkérdőjelezni azokat az elveket ahelyett, hogy csupán egy integritás nélküli életre szorítkoznánk. Össze kell szednünk a bátorságunkat ahhoz, hogy megvizsgáljuk, helytállóak-e az igen mélyen beágyazott feltételezéseink azzal kapcsolatban, amit jónak tanultunk.
Az egyik olyan terület, ahol a tudatosan élt élet és az integritás nyilvánvalóan metszi egymást, az az igény, hogy elgondolkodjunk a nekünk tanított értékeken, a családunkkal vagy a kultúránkkal közös feltevéseinken, az esetlegesen vállalt szerepeinken – és megkérdezzük, hogy illeszkednek-e a saját észleléseinkhez és tudásunkhoz, vagy sértik a legmélyebb és legjobb részünket, amire néha a „saját igaz természetünkként” szoktunk utalni.
Az öntudatlanul élt élet egyik büntetése – mindkét nem képviselői számára – egy olyan, nem kielégítő élet, amelynek során soha meg nem vizsgált vagy nem tudatosan választott, őket gyengítő célokat szolgálnak. Minél magasabb tudatossági szinten működünk, annál inkább élünk a saját határozott döntéseink szerint, és annál természetesebben következik mindebből az integritás.
„Élj tudatosan – vállalj felelősséget a döntéseidért és a tetteidért – tartsd tiszteletben a többiek jogait – és kövesd a saját boldogságodat.”
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére