Az önbecsülésnek két, egymással kölcsönösen összefüggő összetevője van. Az egyik egy alapvető magabiztosság-érzés az élet kihívásaival szemben: az énhatékonyság. A másik a tudat, hogy érdemes vagyok a boldogságra: az önérzet.
Az énhatékonyság azt jelenti, hogy bízom az elmeműködésemben, abban, hogy képes vagyok gondolkodni, tudni, tanulni és döntéseket hozni; bízom abban, hogy meg tudom érteni az érdeklődési körömbe eső és a szükségleteimre vonatkozó valóságot; bízom magamban; önálló vagyok. Az önérzet azt jelenti, hogy biztos vagyok az értékemben; pozitív a hozzáállásom az élethez és a boldogsághoz való jogomhoz; erőt ad, hogy megfelelően érvényesítem a gondolataimat, vágyaimat és igényeimet; eltölt az érzés, hogy az öröm és megelégedés természetes jogom, amely születésemnél fogva megillet.
Az énhatékonyság élménye hozza létre azt a pszichológiai jó közérzettel társított érzést, hogy mi irányítjuk a saját életünket, az érzést, hogy a létezésünk élő középpontjában vagyunk – azzal szemben, amikor az események passzív szemlélőjeként vagy áldozataként élünk. Az önérzet élménye teszi lehetővé, hogy a másokkal alkotott közösség jó szándékú, ne neurotikus érzést keltsen, amely független és egymással kölcsönösen törődő tagokból áll – azzal szemben, amikor vagy elidegenedünk az emberi fajtól, vagy ész nélkül olvadunk bele a törzsbe.
Az önbecsülés beállítottság, amelyen keresztül olyan kompetens egyénként tapasztalhatjuk meg önmagunkat, aki meg tud birkózni az élet alapvető kihívásaival, és boldogságra érdemes.
Az énhatékonyság: Akkor vagyunk hatékonyak, ha képesek vagyunk kihozni magunkból a kívánt eredményt. Az alapvető eredményességünkbe vetett hit azt jelenti, hogy bízunk benne, hogy képesek vagyunk megtanulni és megtenni azt, amit kell ahhoz, hogy elérjük a céljainkat, amennyiben a siker a saját erőfeszítéseinken múlik. Az énhatékonyság nem az abbéli meggyőződésünket jelenti, hogy soha nem hibázhatunk, hanem az abbéli meggyőződésünket, hogy képesek vagyunk gondolkodni, józanul ítélni és tudni, és képesek vagyunk korrigálni a hibáinkat. Azt jelenti, hogy bízunk a mentális folyamatainkban és képességeinkben. Tehát a folyamatainkba vetett bizalomról van szó – és ebből következően arról a beállítottságról, hogy sikerre számítunk az erőfeszítéseink eredményeképpen. Ha hiányzik az énhatékonyság élménye, ha vereséget látunk magunk előtt győzelem helyett, az azt jelenti, hogy (különböző mértékben) akadályozott vagy bénult az abbéli erőfeszítésünk, hogy megbirkózzunk az élet hozta feladatokkal és kihívásokkal.
Egy olyan világban, ahol az emberi össztudás körülbelül tízévente megkétszereződik, a biztonságunk csakis a tanulási képességeinken nyugodhat. Az iménti megkülönböztetés tisztázásához nézzünk meg egy példát. Mondjuk, hogy egy üzletember konkrét tudást és konkrét képességeket szerzett az adott szakterületen, ahol immár húsz éve dolgozik. Ekkor kilép a cégtől, és vezetői pozíciót vállal egy teljesen másfajta vállalkozásban, ahol mások a követelmények, a szabályok és a problémák. Ha nem rendelkezik egészséges énhatékonysággal, az a veszély fenyegeti, hogy túlságosan ragaszkodni fog ahhoz, amit tud, és nem lesz képes jól alkalmazkodni az új környezethez. Ennek következtében rosszul teljesít majd, ami igazolja és erősíti benne az eredménytelenség érzését. Ezzel szemben, ha megvan benne az egészséges énhatékonyság, a biztonsága nem igazán a tudásában, hanem a tanulási képességére irányuló magabiztosságában rejlik. Ennek az lesz az eredménye, hogy nagy valószínűséggel kontrollálni tudja majd az új környezetet, és jól teljesít, ami megerősíti és igazolja az énhatékonyság érzését.
Az önérzet: a saját értékünkkel kapcsolatos meggyőződés. Az önérzet nem hasonlítgat és nem verseng. Azt a meggyőződésünket jelenti, hogy érdemes tennünk azért, hogy támogassuk, védjük és tápláljuk az életet és a jóllétet; hogy jók és érdemesek vagyunk, és megérdemeljük a többiek tiszteletét; és hogy a boldogság és a személyes beteljesedés elég fontos ahhoz, hogy dolgozzunk érte.
Az önérzet azt jelenti, hogy a barátságot, a szeretetet és a boldogságot természetes módon elvárjuk – annak eredményeképpen, akik vagyunk, és amit teszünk.
Érdemesnek kell tartanunk magunkat a tetteink jutalmára. E meggyőződés hiányában nem fogjuk tudni, hogyan törődjünk magunkkal, hogyan védelmezzük a jogos érdekeinket, elégítsük ki az igényeinket, vagy leljük örömünket a sikereinkben.
1.) Ha tiszteljük magunkat, hajlamosak leszünk úgy cselekedni, hogy azáltal megerősítsük ezt a tiszteletet – például azzal, hogy megfelelő bánásmódot várunk el a többiektől.
2.) Ha nem tiszteljük magunkat, hajlamosak leszünk úgy viselkedni, hogy azáltal még értéktelenebbnek érezzük magunkat például elfogadjuk vagy szentesítjük, ha mások nem megfelelően viselkednek velünk, és ezáltal igazoljuk és erősítjük a saját negativitásunkat.
3.) Ha növelni szeretnénk az önérzetünket, úgy kell viselkednünk, hogy azzal emeljük azt – és ez ott kezdődik, hogy elköteleződünk a saját személyes értékünk mellett, amelyet ennek megfelelő viselkedéssel juttatunk kifejezésre.
Mindenki megítéli magát valamilyen mérce szerint. Amennyire nem sikerül megfelelnünk ennek a mércének, amekkora a hasadék az eszményeink és a tetteink között, olyan mértékben sérül az önérzetünk. Ahhoz, hogy optimálisan megélhessük a lehetőségeinket, bíznunk kell magunkban, és csodálnunk kell magunkat, ennek a bizalomnak és csodálatnak pedig a valóságban, nem pedig a fantázia és az önbecsapás talajában kell gyökereznie.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére