Az önérvényesítés gyakorlata:
Az önérvényesítés vagy asszertivitás azt jelenti, hogy tiszteletben tartom az akaratomat, az igényeimet és az értékeimet, és megkeresem a helyes kifejezési formájukat a valóságban. Ennek az ellentettje az, amikor átadom magam a félénkségnek, ami azzal jár, hogy állandóan a föld alá kényszerítem magam, ahol minden, ami én vagyok, megbújik vagy elenyészik – hogy elkerüljem a konfrontálódást valakivel, akinek az értékei különböznek az enyémektől, vagy hogy a kedvére tegyek, kiengeszteljem, manipuláljam a másikat, illetve hogy egyszerűen legyen kihez „tartoznom”. Az önérvényesítés nem jelent harciasságot vagy nem helyénvaló agressziót; nem jelent folyamatos nyomulást vagy a többiek kiütését; nem jelenti azt, hogy a saját jogaimat hangoztatom, miközben a mások jogaival szemben vak vagy közönyös vagyok. Egyszerűen annyit jelent, hogy kiállok magamért, hogy nyíltan az vagyok, aki, hogy minden emberi érintkezés során tisztelettel bánok magammal. Azt jelenti, hogy nem vagyok hajlandó megmásítani a személyemet azért, hogy kedveljenek. Az önérvényesítés gyakorlata azt jelenti, hogy hitelesen élek, a beszédem és a tetteim pedig a legmélyebb meggyőződéseimet és érzéseimet tükrözik.
1. Az első és legalapvetőbb önérvényesítő cselekedet a tudat érvényesítése. Idetartozik az, hogy a látás, a gondolkodás, a tudatosság és amellett döntünk, hogy a tudatunk fényét kiküldjük a világba, és befelé a saját lényünkbe. A kérdésfeltevés önérvényesítő cselekedet. A hatalom megkérdőjelezése önérvényesítő cselekedet. Az önálló gondolkodás – és kiállni amellett, amit gondolunk – az önérvényesítés gyökere. Ha megszegjük ezt a kötelezettséget, azzal az ént sértjük meg a legalapvetőbb szinten. Figyelj oda arra, hogy az önérvényesítést nem szabad összetéveszteni az értelmetlen lázadással. A tudatosság nélküli „önérvényesítés” nem önérvényesítés.
Törekedni valamire még nem önérvényesítés, vagy csak éppen hogy; az viszont az, amikor megvalósítjuk, amire törekszünk. Az értékeink kialakítása még nem önérvényesítés, vagy csak éppen hogy; az viszont az, amikor kitartunk és kiállunk mellettük a világban.
2. Az önérvényesítés logikus és következetes gyakorlatához az kell, hogy elkötelezzem magam a létezéshez való jogom mellett, ez pedig abból ered, hogy tudom: az én életem nem másoké, és nem azért születtem a földre, hogy mások elvárásainak megfeleljek. Sok ember számára félelmetes ez a felelősség. Azt jelenti, hogy az életük a saját kezükben van. Azt jelenti, hogy nem számíthatnak a anyára és apára és a többi tekintélyszemélyre védelmezőként. Azt jelenti, hogy ők felelnek a saját létezésükért – és a saját biztonságérzetük megteremtéséért.
Az önérvényesítés következetes gyakorlásához az a meggyőződés szükséges, hogy az elképzeléseim és a vágyaim fontosak. Talán megijesztett, hogy „önzéssel” vádoltak, amikor megpróbáltunk kiállni magunkért. Gyakran bátorság kell ahhoz, hogy tiszteletben tartsuk, amit szeretnénk, és harcba szálljunk érte. A dolog szomorú iróniája az, hogy amikor az emberek nem tisztelik a legmélyebb igényeiket és vágyaikat, vagy nem is foglalkoznak velük, néha nem a dolog nemes, hanem kicsinyes értelmében válnak önzővé, és miközben semmiségekbe kapaszkodnak a mélyebb vágyódásaikat feladva, a legtöbbször nem is tudják, mit árultak el és adtak fel.
3. Megfelelő önérvényesítés nélkül csak nézők vagyunk, nem résztvevők. Az elégtelen működés egyik forrása az, hogy egy vagy több ember nem tesz hozzá a munkához. Nem adnak bele apait-anyait, mert úgy érzik, hogy nem képesek komoly dolgokra – nem hisznek abban, hogy amit ők adhatnak, az számít. A passzivitásukkal válnak szabotőrökké.
4. Végezetül az önérvényesítés hozza magával, hogy inkább szembenézünk az élet kihívásaival, mintsem hogy kerüljük őket, és a legyőzésükre törekszünk. Amikor megpróbálunk megérteni valamit, és falba ütközünk, a kitartásunkat az önérvényesítés biztosítja. Amikor új képességeket akarunk elsajátítani, új tudást magunkba szívni, ismeretlen területekre próbáljuk kitolni az elménk hatókörét – amikor elkötelezetten a kompetencia magasabb szintjére akarunk lépni –, az önérvényesítést gyakoroljuk. Amikor megpróbálunk megérteni valamit, és falba ütközünk, a
kitartásunkat az önérvényesítés biztosítja. Amikor új képességeket akarunk elsajátítani, új tudást magunkba szívni, ismeretlen területekre próbáljuk kitolni az elménk hatókörét – amikor
elkötelezetten a kompetencia magasabb szintjére akarunk lépni –, az önérvényesítést gyakoroljuk.
Félelem az önérvényesítéstől:
Ha a mi társadalmunkban – vagy bármely más társadalomban valaki abban hisz, hogy kívánatosabb beolvadni, mint kilógni, akkor ő nem fogja gyakorolni az önérvényesítés erényét. Ha a biztonság elsődleges forrása a törzsi, családi, csoportbeli, közösségi, céges vagy kollektív hovatartozás, akkor ott még az önbecsülés is fenyegetőnek és félelmetesnek tűnhet, hiszen az individualizációt az önmegvalósítást, a személyes identitás kibontakoztatását –, ennélfogva pedig a különállóságot jelzi. Az egészséges társadalom önmagukat tiszteletben tartó egyének egysége. Nem korallbokor.
Azok, akiknek alulfejlett az identitásuk, gyakran gondolják, hogy ha kifejeznék magukat, azzal helytelenítést vívnának ki. Ha szeretem és megerősítem az énemet, neheztelést kelthetek másokban. Ha túlságosan boldog vagyok magamban, az féltékenységet válthat ki. Ha kilógok, esetleg egyedüllétre kényszerülhetek. Lefagynak az ilyen eshetőségek fényében – és ezért szörnyű árat fizetnek: elveszítik az önbecsülésüket. Amikor nem fejezzük ki magunkat, nem érvényesítjük a lényünket, és nem állunk ki az értékeinkért olyan körülmények között, amikor az helyénvaló lenne, sebeket ejtünk az énképünkön. Nem a világ teszi ezt velünk – mi tesszük magunkkal.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére