A felelősségvállalás gyakorlata:
Ahhoz, hogy alkalmasnak érezzem magam az életre, és érdemesnek a boldogságra, meg kell tapasztalnom, hogy van hatalmam a létezésem felett. Ehhez készen kell állnom a felelősségvállalásra a tetteimért és a céljaim eléréséért. Ez azt jelenti, hogy felelősséget vállalok az életemért és a jóllétemért.
A felelősségvállalás gyakorlásával együtt járnak a következő felismerések:
-Én vagyok a felelős a vágyaim valóra váltásáért: Ha vannak vágyaim, nekem kell kitalálnom, hogyan teljesítsem őket. Nekem kell felelősséget vállalnom a cselekvési terv kialakításáért és végrehajtásáért. Ha a céljaim eléréséhez más emberek részvétele is szükséges, az én felelősségem tudni, hogy mit várnak tőlem az együttműködésért, és az én felelősségem megadni nekik azt, amit racionálisan kötelességem megadni nekik. Tiszteletben tartom az érdekeiket, és tudom, hogy ha az együttműködésükre vagy a segítségükre vágyom, tudatosítanom kell ezeket, és foglalkoznom kell velük. Ha nem akarok felelősséget vállalni a céljaim eléréséért, akkor azok nem igazi célok – csak puszta ábrándok.
– Én vagyok a felelős a döntéseimért és a tetteimért: Az életemben és a viselkedésemben én vagyok a fő okozó tényező. Ha a döntéseim és a tetteim az enyémek, akkor én vagyok a forrásuk.
– Én vagyok a felelős a munkába vitt tudatosságom szintjéért: Senki mástól nem kérhető számon az a tudatossági szint, amivel a mindennapi tevékenységeimet végzem. Beleadhatok a munkámba minden tőlem telhetőt, vagy megpróbálhatom megúszni a lehető legkevesebb tudatossággal – illetve állhatok bárhol a kettő között. Ha nem zárkózom el a felelősség elől ezen a területen, nagyobb valószínűséggel fogok magasabb tudatossági szinten működni.
– Én vagyok a felelős a kapcsolataimba vitt tudatosságom szintjéért: Teljesen jelen vagyok, amikor másokkal találkozom? Jelen vagyok annál, ami elhangzik? Belegondolok a kijelentéseim következményeibe? Észreveszem, milyen hatással van másokra az, amit mondok és teszek?
– Én vagyok a felelős a viselkedésemért másokkal: kollégáimmal, üzlettársaimmal, ügyfeleimmel, párommal, gyerekeimmel, barátaimmal: Én vagyok a felelős azért, ahogyan beszélek, és ahogyan odafigyelek. Én vagyok a felelős azért, hogy tartom vagy nem tartom az ígéreteimet. Én vagyok a felelős a viselkedésem racionalitásáért vagy irracionalitásáért. Amikor másokat próbálunk hibáztatni a tetteinkért – amikor például ilyeneket mondunk, hogy „az őrületbe kerget”, „nyomogatja a gombjaimat” vagy „észszerűen viselkednék, ha ő…” –, kerüljük a felelősségvállalást.
– Én vagyok a felelős azért, hogy mire szánom az időmet: Az én felelősségem, hogy az időm és az energiám elosztásával kapcsolatban hozott döntéseim az általam vallott értékeket tükrözik e, vagy nincsenek összhangban azokkal.
– Én vagyok a felelős a kommunikációm minőségéért: Én felelek azért, hogy a lehető legvilágosabban fogalmazzak; hogy ellenőrizzem, megértett-e a másik; hogy elég hangosan és érthetően beszéljek; azért, amilyen tisztelettel vagy tiszteletlenül átadom a gondolataimat.
– Én vagyok a felelős a személyes boldogságomért: Az éretlenség egyik jellemzője az a meggyőződés, hogy valaki másnak a dolga, hogy engem boldoggá tegyen. A saját boldogságomért történő felelősségvállalás erőt ad. Visszaadja az életem irányítását a saját kezembe.
– Én vagyok a felelős azoknak az értékeknek az elfogadásáért vagy kiválasztásáért, amelyek szerint élek: Ha olyan értékek szerint élek, amelyeket passzívan és gondolkodás nélkül elfogadtam vagy átvettem, könnyű azt képzelni, hogy „ilyen a természetem”, „ez vagyok én”, és könnyű nem felismerni ebben a választást. Ha hajlandó vagyok elismerni, hogy a választások és a döntések kulcsfontosságúak az értékek elfogadásában, akkor új szemmel tekinthetek az értékeimre, megkérdőjelezhetem, és ha kell, felül is vizsgálhatom őket.
– Én vagyok a felelős az önbecsülésem növeléséért: Az önbecsülés nem ajándék, amelyet valaki mástól megkaphatok. Belülről fakad. Ha passzívan várok valamire, ami majd növeli az önbecsülésemet, azzal életre szóló frusztrációra ítélem magam.
Vannak dolgok, amiket mi irányítunk, és vannak, amiket nem. Ha olyan dolgokért teszem felelőssé magam, amik kívül állnak a hatókörömön, azzal veszélyeztetem az önbecsülésemet, mivel nem fogok tudni megfelelni az elvárásaimnak. Ha megtagadom a felelősségvállalást a hatókörömbe eső dolgokért, azzal megint csak az önbecsülésemet veszélyeztetem. Tudnom kell különbséget tenni aközött, ami tőlem függ, és ami nem. Az egyetlen tudat, amely felett akarati irányítással rendelkezem, a sajátom.
A felelősségérzet az aktív életirányultságon keresztül fejeződik ki. Annak a megértését jelenti, hogy senki nincs a földön, aki megkímélhetne minket a függetlenség szükségességétől, és hogy munka nélkül nem létezhet függetlenség. Az aktívan élt élet független gondolkodással jár, szemben azzal, amikor passzívan igazodunk mások meggyőződéseihez.
Erkölcsi alapelv:
Amikor felelősséget vállalunk a saját létezésünkért, hallgatólagosan elismerjük, hogy a többi emberi lény nem a szolgánk, és nem a mi igényeink kielégítése végett létezik. Nem vagyunk erkölcsileg jogosultak arra, hogy másokat a céljaink elérésének eszközeiként kezeljünk, ahogyan mi sem vagyunk mások céljainak az eszközei. Soha ne kérd senkitől, hogy a saját felfogása szerinti érdekei ellen cselekedjen. Ha azt szeretnénk, hogy az emberek megtegyenek valamit, vagy értéket állítsanak elő, kötelességünk értelmes és meggyőző érveket felhozni ennek érdekében az ő érdekeik és céljaik figyelembevételével. Ez a hozzáállás a kölcsönös tisztelet, jó szándék és jóindulat erkölcsi alapja az emberi lények között.
Nem jön senki:
Senki nem jön a megmentésemre; nem jön senki, hogy helyreigazítsa az életemet; nem jön senki, hogy megoldja a problémáimat. Ha nem teszek valamit, semmi nem lesz jobb. A megmentőről szőtt álom, aki majd eljön hozzánk, nyújt némi vigaszt, ugyanakkor meghagy minket a passzivitásban és a tehetetlenségben. Azt érezhetjük, hogy: „Ha eleget szenvedek, ha elég kétségbeesetten vágyakozom, valahogy majd csak megtörténik a csoda”, de ez az a fajta önámítás, amiért az életünkkel fizetünk, mert elfolyik a beválthatatlan lehetőségek és visszafordíthatatlan napok, hónapok és évtizedek mélységébe.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére