Szerelem:
A szerelmi boldogságot semmi nem gátolja jobban, mint a félelem, hogy nem vagyok szeretetre méltó, és az a sorsom, hogy sérülések érjenek. Ha azonban nem tisztelem magam, és nem lelem örömömet abban, aki vagyok, nagyon keveset tudok adni a kielégítetlen szükségleteimen kívül. Érzelmi szegénységemben hajlamos leszek a jóváhagyás vagy rosszallás forrásának tekinteni a többieket. Nem azt értékelem bennük, akik ők maguk alanyi jogon, csak azt látom bennük, hogy mit tehetnek vagy nem tehetnek értem. Nem azokat az embereket keresem, akiket csodálhatok, és akikkel az élet izgalmaiban és kalandjaiban osztozhatom, hanem olyan embereket keresek, akik nem fognak elmarasztalni – és esetleg jó benyomást tesz rájuk a személyiségem, a világnak mutatott arcom. A szeretetre való képességem nem fejlődik. Ez az egyik oka annak, hogy olyan gyakran megbuknak a kapcsolati próbálkozások – nem azért történik ez, mert a szenvedélyes vagy romantikus szerelem képe eleve irracionális, hanem mert hiányzik a támogatásához szükséges önbecsülés. Ha én nem fogadom el önmagamat, hogyan fogadhatnám el az irántam érzett szeretetedet? A melegséged és az odaadásod összezavar: bezavar az énképembe, mivel „tudom”, hogy nem vagyok szeretetre méltó.
Teszek kísérletet a szerelemre, de hiányzik a belső biztonsági alapozásom. Ehelyett marad a félelem, hogy csak fájdalomra vagyok kárhoztatva. Ezért aztán olyan emberre esik a választásom, aki elkerülhetetlenül elutasít vagy elhagy majd. Vagy ha olyat választok, akivel boldogságra lelhetek, azzal aknázom alá a kapcsolatot, hogy folyton megerősítésre várok, irracionális kisajátítási törekvéseim lesznek, katasztrofális méretűre dagasztom a kisebb súrlódásokat, azzal akarom irányítani a dolgokat, hogy alá vagy fölérendelem magam a másiknak, illetve megtalálom a módját, hogy én utasítsam el a partneremet, mielőtt ő tenné meg.
Amikor „tudjuk”, hogy el vagyunk átkozva, úgy viselkedünk, hogy a valóságot a „tudásunknak” megfelelően alakítsuk. Szorongással tölt el, ha a „tudásunk” és a tényszerű valóság ellentmondásba keveredik egymással. Mivel a „tudásunkban” nem kételkedhetünk, és azt nem kérdőjelezhetjük meg, a tényeken kell változtatnunk: innen az önszabotázs. Néhány alacsony önbecsülésű ember annak az elképzelésnek a mentén irányítja az életét miszerint ha szeretsz engem, akkor nyilván nem vagy elég jó nekem. Csak az lehet az odaadásom elfogadható tárgya, aki elutasít.
Sok ember életének az a tragédiája, hogy amikor választhatnak aközött, hogy „igazuk” legyen, vagy boldogok legyenek, ők mindig az előbbit választják. Példa: A férfi „tudja”, hogy nem a boldogság a sorsa. Úgy érzi, nem érdemli meg. (Különben is, a boldogságával csak bántaná a szüleit, akiknek soha nem volt részük ilyesmiben.) Amikor azonban találkozik egy olyan nővel, akit csodál és vonzónak talál, és a nő viszonozza az érzéseit, akkor boldog. Egy időre megfeledkezik arról, hogy a romantikus beteljesedés nem az ő „életforgatókönyve”. Miközben átadja magát az örömnek, ideiglenesen elfelejti, hogy ezzel sérti a saját énképét, ami miatt úgy érzi, hogy már nincs összhangban a „valósággal”. Az öröm azonban végül kiváltja a szorongást, ahogy kell azoknál, akik úgy érzik, hogy a dolgok eltérnek a valódi menetüktől. A szorongás csökkentésére vissza kell venni az örömből. Ezért aztán – tudat alatt, az énképe legmélyén húzódó logikától vezérelve – elkezdi tönkretenni a párkapcsolatát.
Sokunknak, bármily ellentmondásosan hangozzék is, bátorság kell ahhoz, hogy önszabotázs nélkül el tudjuk viselni a boldogságot. A „boldogság okozta szorongás” igen gyakori jelenség. A boldogság aktiválhatja azokat a belső hangokat, amelyek olyasmiket mondogatnak, hogy nem érdemlem meg; úgysem tart sokáig; bukásra vagyok ítélve; ha boldogabb vagyok, mint az apám vagy az anyám valaha volt, azzal megölöm; az élet nem ilyen; az emberek irigykedni és gyűlölni fognak; a boldogság puszta illúzió; vagy miért pont én legyek boldog, amikor senki más nem az.
Munkahely:
Példa: A menedzser elolvassa az egyik beosztottja nagyszerű ötletét, majd meglepi a megalázottság érzése, amiért nem neki jutott eszébe. Elképzeli, hogy a beosztottja beéri, majd lehagyja– és máris nekilát, hogy mélyen elássa a javaslatot. Ez a fajta destruktív irigység nagyon szegényes énképből ered. A te teljesítményed azzal fenyeget, hogy az én ürességem napvilágra kerül; mindenki látni fogja – és ami még ennél is rosszabb, én is látni fogom –, hogy milyen jelentéktelen vagyok. A mások teljesítményével szembeni nagylelkűség az önbecsülést jelképezi. Ha elsődlegesen a félelem mozgat minket, előbb vagy utóbb pontosan azt a katasztrófát fogjuk elindítani, amitől rettegünk. Ha félünk a rosszallástól, akkor úgy viselkedünk, hogy annak következtében végül elér minket a helytelenítés. Ha félünk a haragtól, végül feldühítjük az embereket. Ha kételkedünk az értelmünkben, hajlamosak vagyunk alábecsülni az ötleteink értékét. Ha félünk az intellektuális magabiztosságtól, és esetleg a szeretet elvesztésével társítjuk azt, akkor lenémítjuk az intelligenciánkat. Rettegünk a láthatóságtól, ezért láthatatlanná válunk, majd szenvedünk attól, hogy senki nem lát meg minket.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére