Az önbecsülés – legyen magas vagy alacsony – az önbeteljesítő jóslatok generátora. Hogy minek a megtanulására törekszünk, és mit érünk el, az legalábbis részben azon alapul, hogy mit gondolunk lehetségesnek és megfelelőnek a magunk számára. A gyenge énkép időzített bombája éveken át csendesen ketyeghet, miközben az ember, akit hajt a szenvedély, hogy sikert érjen el, és megcsillogtassa a valódi képességeit, egyre magasabb rangra emelkedhet a szakmájában. Majd, amikor ez nem igazán szükségszerű, felelőtlen erkölcsi vagy jogi döntéseket kezd hozni, mivel annyira buzgón és túlzott módon szeretné demonstrálni a szakértelmét. Aztán ennél is botrányosabb vétségeket követ el, azt mondogatja magának, hogy a „jó és rossz” felett áll, mintha csak azon igyekezne, hogy kihívja a sorsot maga ellen. Csak a végén, amikor már gyalázatosan megbukott, és romokban hever az élete és a karrierje, akkor láthatunk rá, milyen sok éve haladt kérlelhetetlenül a felé a végső, öntudatlan fordulat felé az élete forgatókönyvében, amelyet esetleg háromévesen kezdett megírni.
Az énkép maga a végzet. Vagy hogy pontosabban fogalmazzak, hajlamos azzá válni. Az énképünk az, akinek és aminek tudatosan és tudattalanul gondoljuk magunkat. A siker összecsap azzal, ami rejlik bennük: az arra vonatkozó meggyőződésükkel, hogy mi a megfelelő számukra. Félelmetes dolog kivetődni a saját magunkról alkotott képünk korlátain túlra. Ha egy énkép egy bizonyos szint után nem tudja befogadni a sikert, és ha ez az énkép nem változik, akkor az adott személy megjósolható módon megtalálja az önszabotázs módját. A boldogságtól, a sikertől való szorongás: az a rettegés és zavarodottság, amit a gyenge önbecsüléssel rendelkező emberek élnek át, amikor az élet jól megy, és ez ellentmondásba kerül a mélyen húzódó énképükkel, és azzal az elképzelésükkel, hogy mi a megfelelő számukra.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére