Az önbecsülés illúziója:
Nehezek lehetnek az önbizalom-növelés első lépései: arra buzdítanak, hogy növeljük a tudatosságunkat, miközben érzelmileg ellenállunk ennek. Azt a meggyőződésünket kell megkérdőjeleznünk, hogy a vakság a saját jól felfogott érdekeinket szolgálja. Ezt gyakran megnehezíti az érzés, hogy pusztán a tudattalanság teszi elviselhetővé az életet. Amíg ezzel az elképzeléssel vitába nem szállunk, nem tudjuk elkezdeni növelni az önbecsülésünket.
A veszély az, hogy a saját negatív énképünk börtönébe zárjuk magunkat. Hagyjuk, hogy ez diktálja a tetteinket. Középszerűnek, gyengének, gyávának vagy eredménytelennek tartjuk magunkat, és a teljesítményünk ezt a meghatározást tükrözi. Bár képesek lennénk megkérdőjelezni a negatív énképünket, és vele ellentétesen cselekedni (sokan így is tesznek, legalábbis bizonyos körülmények között), a saját állapotunkkal kapcsolatos belenyugvás az, ami megakadályoz ebben. Átadjuk magunkat a pszichológiai determinizmus érzéseinek. Bebeszéljük magunknak, hogy erőtlenek vagyunk. Ezért jutalmazásban részesülünk – abban az értelemben, hogy nem kell kockázatot vállalnunk, vagy felébrednünk a passzivitásunkból.
A gyenge önbecsülés nemcsak gátolja a gondolkodást, hanem hajlamos torzítani is. Ha rossz fényben tüntetjük fel magunkat magunk előtt, és megpróbáljuk beazonosítani valamely viselkedésformánk mozgatórugóit, arra szorongással és védekezéssel reagálhatunk, és úgy bonyolítjuk a gondolkodásunkat, hogy ne lássuk meg a nyilvánvalót – vagy ha a bűntudat és az általános értéktelenség érzése uralkodik rajtunk, talán nem a viselkedésünk leglogikusabb, hanem a legrombolóbb magyarázatára jutunk, ami a legrosszabb fényt veti ránk erkölcsileg. Csak az önvádat érezzük helyénvalónak. Vagy ha mások igazságtalan vádjaival szembesülünk, lefegyverezve érezhetjük magunkat, és nem tudjuk cáfolni az állításaikat; igaznak fogadhatjuk el a vádakat, és lebéníthat és kimeríthet a ránk telepedő fojtogató érzés, hogy: „Hogyan is dönthetném el?” A gyenge önbecsülés alapja és mozgatórugója nem a magabiztosság, hanem a félelem. Nem az élni akarás az alapvető cél, hanem az élet rettenete elől való megmenekülés. Nem a kreativitás, hanem a biztonság a minket vezérlő vágy. Másoktól pedig nem azt várjuk, hogy igazi kapcsolódást élhessünk meg, hanem hogy kitérhessünk az erkölcsi értékek elől, hogy ígéretet kapjunk a megbocsátásra, az elfogadásra és valamilyen szinten arra, hogy törődni fognak velünk. Ha az alacsony önbecsülés retteg az ismeretlentől, a magas önbecsülés keresi az új területeket. Ha az alacsony önbecsülés kerüli a kihívásokat, a magas önbecsülés vágyik rájuk, és szükségesnek érzi azokat.
Ál-önbecsülés:
Kivetíthetek egy olyan magabiztos énképet és higgadtságot, amivel szinte mindenkit lóvá teszek, miközben titkon belül mégis az alkalmatlanságom érzése rág. Ezzel a nem racionális, énvédő eszközzel csökkentjük a szorongásunkat, és a biztonság hamis érzetét nyújtjuk– hogy csillapítsuk a hiteles önbecsülési igényünket, miközben a hiánya valódi okaival továbbra sem foglalkozunk.
Semmi sem gyakoribb annál, mint olyan eszközökkel igyekezni önbecsülésre szert tenni, amik biztosan nem fognak működni. Ahelyett hogy a tudatosságon, a felelősségvállaláson és az integritáson keresztül törekednénk az önbecsülésre, a népszerűség, az anyagi javak vagy a szexuális kalandok útján próbáljuk megszerezni. Ahelyett hogy a személyes hitelességet értékelnénk, a megfelelő klubokhoz, valláshoz vagy politikai párthoz való hovatartozásra helyezzük a hangsúlyt. A megfelelő önérvényesítés helyett a kritika nélküli önátadást gyakoroljuk az adott csoportban. Ahelyett hogy az őszinteségen keresztül törekednénk az önérzetre, a filantrópián keresztül akarjuk megtalálni – jó embernek kell lennem, hiszen „jót cselekszem”. Ahelyett hogy a kompetencia (az igazi értékek elérésének képessége) erejére törekednénk, mások manipulálása vagy irányítása révén akarunk „hatalmat” szerezni. Az önbecsapás lehetőségei szinte végtelenek – és mindegyik vakvágány, amelyen haladva elveszünk, mert nem fogjuk fel, hogy amire vágyunk, azt nem vásárolhatjuk meg hamis pénzen.
Mások tetszésnyilvánítása nem hozza létre a mi önbecsülésünket. Ahogyan nem hozza létre képzettség, anyagi javak, házasság, gyerekek, emberbaráti vállalások, szexuális trófeák vagy egy arcfelvarrás sem. Ezektől a dolgoktól ideiglenesen jobban érezhetjük magunkat a bőrünkben, vagy kényelmesebben élhetünk meg bizonyos helyzeteket. A kényelem azonban nem azonos az önbecsüléssel. Sok ember életének az a tragédiája, hogy minden irányban az önbecsülést keresi, csak éppen magában nem, és ezért ebben kudarcot vall.
Az önbecsülés végső forrása belső, és csakis az lehet – abban keresendő, amit mi teszünk, nem abban, amit mások. Amikor külsőségekben, mások tetteiben és reakcióiban keressük, tragédiára számíthatunk.
Másokban keresni az önértékelésünk fő forrását azonban veszélyes: először is azért, mert nem működik, másodszor pedig azért, mert azt kockáztatjuk vele, hogy elismerésfüggővé válunk.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére