Az önelfogadás gyakorlata:
Önelfogadás nélkül az önbecsülés lehetetlen. Míg az önbecsülés olyasmi, amit megtapasztalunk, az önelfogadás olyan dolog, amit megteszünk. Az önelfogadás az, amikor nem vagyok hajlandó ellenséges viszonyt ápolni magammal. A fogalom jelentésének három szintje van:
1.szint:
Ahhoz, hogy elfogadjam magam, a saját oldalamon kell állnom magamért kell élnem. Az önelfogadás a legalapvetőbb értelemben arra vonatkozik, hogy az ember elfogadja a saját értékét és a saját maga iránti elkötelezettségét, amely abból fakad, hogy él és tudatos.
„Azt választom, hogy értékelem magam, tisztelettel bánok magammal, és kiállok azért, hogy jogom van a létezéshez.” Ez az elsődleges énigenlés az alap, amire az önbecsülés felépül. Ez az életerő hangja. Ez a szó legnemesebb értelmében vett „önzés”. Amikor elnémul, annak az önbecsülés látja elsőként kárát.
2.szint:
Az önelfogadás velejárója, hogy hajlandóak vagyunk megtapasztalni – azaz őszintének lenni magunkkal, tagadás vagy elkerülés nélkül –, hogy azt gondoljuk, amit gondolunk, azt érezzük, amit érzünk, arra vágyunk, amire vágyunk, azt tettük, amit tettünk, és azok vagyunk, akik. Nem vagyunk hajlandóak semmilyen részünket– a testünket, az érzelmeinket, a gondolatainkat, a tetteinket, az álmainkat – idegennek, „nem a sajátunknak” tekinteni.
A hajlandóság, hogy megtapasztaljuk és elfogadjuk az érzéseinket, nem jelenti azt, hogy az érzelmeinké kell legyen az utolsó szó azzal kapcsolatban, amit teszünk. Lehet, hogy ma nincs kedvem a munkához; elismerhetem az érzéseimet, megélhetem és elfogadhatom őket – majd bemegyek a munkahelyemre. Tisztább elmével fogok dolgozni, mert nem önbecsapással indítottam a napot. Amikor teljes mértékben megéljük és elfogadjuk a negatív érzéseket, gyakran el is tudjuk engedni őket; elmondhatták a magukét, így levonulhatnak a színpadról.
Az önelfogadás azt jelenti, hogy hajlandó vagyok azt mondani bármilyen érzelemről vagy viselkedésről, hogy: „Ez az én kifejeződésem, amit nem feltétlenül kedvelek vagy csodálok, de akkor is az – legalábbis az előfordulása pillanatában.” Ez a realizmus erénye, azaz a valóság tiszteletben tartása az énre alkalmazva.
Ha ezeket a kellemetlen gondolatokot gondolom, akkor ezeket gondolom – elfogadom a tapasztalásom teljes valóságát. Ha fájdalmat vagy haragot vagy félelmet vagy alkalmatlan nemi vágyat érzek, akkor azt érzem – ami igaz, az igaz –, nem racionalizálom, nem tagadom, és nem próbálom kimagyarázni. Azt érzem, amit érzek, és elfogadom a tapasztalásom valóságát. Ha olyan dolgokat tettem, amik miatt később szégyellem magam, a tény akkor is az, hogy megtettem – ez a valóság –, és én nem gyötröm az agyam a tények eltüntetésével. Hajlandó vagyok nyugodtan jelen lenni abban, amit igaznak tudok. Ami van, az van.
„Elfogadni” többet tesz, mint egyszerűen „elismerni” vagy „beismerni”. Azt jelenti, hogy megélni, beleállni, elgondolkodni a valóságán, befogadni a tudatomba. Meg kell nyílnom a nemkívánatos érzelmek előtt, és teljesen meg kell tapasztalnom őket. Az érzéseink megélésének közvetlen gyógyító ereje van.
Az önelfogadás a változás és a fejlődés előfeltétele. Ezért ha szembenézek a hibával, amit elkövettem, ha elfogadom, ami az enyém, szabadon tanulhatok belőle, és legközelebb jobban csinálom majd. Abból a hibából, aminek az elkövetését nem tudom elfogadni, nem tudok tanulni.
Olyan félelmet nem győzhetek le, aminek tagadom a valóságát. Nem orvosolhatom a kollégáimmal való bánásmódom problémáját, ha nem ismerem be a létezését. Olyan tulajdonságokon nem fogok tudni változtatni, amelyek szerintem nincsenek meg bennem. Nem bocsáthatok meg magamnak valamiért, aminek az elkövetését nem ismerem el. Az, amit „elfogadunk”, nem kell, hogy tetsszen; nem kell örülünk neki, vagy elnéznünk. Elfogadhatom azt, ami van – és eltökélhetem, hogy onnan fejlődöm. Nem az elfogadás, hanem a tagadás miatt akadok el. Nem lehetek igazán önmagam, nem építhetem az önbecsülésemet, ha nem tudom elfogadni magam.
3. szint:
Az önelfogadás velejárója az együttérzés; az, hogy a saját barátom vagyok.
Tegyük fel, hogy olyasmit tettem, amit megbántam, vagy amit szégyellek, és amiért ostorozom magam. Az önelfogadás nem tagadja a valóságot, nem magyarázza meg, hogy ami helytelen, az tulajdonképpen úgy jó, hanem megnézi az adott tett kontextusát, körülményeit, mert meg akarja érteni az okokat. Azt akarja tudni, hogy valamit, ami rossz vagy helytelen, miért éreztem akkor és ott kívánatosnak, helyénvalónak vagy akár szükségesnek.
Nem értjük meg a másik emberi lényt, amikor csak annyit tudunk, hogy amit tett, az helytelen, kegyetlen, romboló vagy ilyesmi. A belső megfontolásait kell megismernünk, amelyek a viselkedést kiváltották nála. Mindig van valamilyen kontextus, amelyben a legártalmasabb tetteknek is van egyfajta saját értelmük. Ez nem szentesíti, csak érthetővé teszi azokat.
Helyteleníthetem, amit tettem, mégis lehet bennem együttérző érdeklődés a tettemet kiváltó motivációk iránt. Ettől még lehetek a saját barátom. Ennek semmi köze az alibizéshez, a kimagyarázáshoz vagy a felelősség kerüléséhez. Miután vállaltam a felelősséget a tettemért, mélyebbre merülhetek – a kontextusba.
Gyakorlat:
Állj meg egy teljes alakos tükör előtt, és nézd meg az arcodat és a testedet. Figyeld meg a közben felmerülő érzéseidet. A feladat az, hogy magadra összpontosíts – ne a ruhádra vagy a sminkedre. Figyeld meg, hogy ezt nehéznek vagy kellemetlennek érzed-e. Jó, ha meztelenül végzed a feladatot.
Fókuszálj a tükörben látott képedre, és mondd magadnak: „Akármilyen hibáim és tökéletlenségeim legyenek is, fenntartások nélkül és teljességgel elfogadom magam.”
Ne feledd: az elfogadás nem feltétlenül jelenti azt, hogy tetszik is a dolog. Egyszerűen annak a megélését jelenti – tagadás vagy elkerülés nélkül –, hogy a tény az tény. Ez esetben annyit jelent, hogy elfogadod, hogy az az arc és az a test a tükörben a te arcod és tested, és azok, amik.
Annak ellenére, hogy talán nem tetszik, vagy nem örülsz annak, amit a tükörben látsz, ki tudod mondani: „Most ez vagyok én. Nem tagadom a tényt. Elfogadom.” Ez a valóság tisztelete.
Nem vagyunk motiváltak olyan dolgok megváltoztatására, amelyeknek a valóságát tagadjuk.
Amikor az önelfogadás lehetetlennek tűnik:
Ha nem tudunk elfogadni egy érzést (vagy gondolatot, emléket), el kell fogadnunk az ellenállásunkat. Más szóval kezdjük azzal, hogy elfogadjuk, ahol tartunk. Légy jelen a mostban, és éld meg teljesen. Ha ott maradunk tudatos szinten az ellenállással, az általában elkezd feloldódni.
Ha el tudjuk fogadni a tényt, hogy most, ebben a pillanatban nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy például irigységet vagy haragot vagy vágyódást érzünk – vagy hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy valaha ezt meg ezt tettük vagy hittük –, ha elismerjük, megéljük és elfogadjuk az ellenállásunkat, akkor egy nagyon fontos paradoxonra találunk rá: az ellenállás elkezd összeomlani. Ha harcba szállunk egy blokkal, az erősebb lesz. Ha elismerjük, megéljük és elfogadjuk, akkor olvadozni kezd, mert a folyamatos létezéséhez szembenállásra van szüksége.
Ha nem tudjuk elfogadni az ellenállást, azt kell elfogadnunk, hogy ellenállunk az ellenállás elfogadásának. Végül elérünk egy pontra, amit el tudunk fogadni. És akkor onnan már tovább lehet menni.
A változás előfeltétele az, hogy elfogadjuk azt, ami van. A tagadás az, ami miatt benne ragadunk.
Nathaniel Branden: Az önbecsülés 6 alappillére